15th International Pragmatics Conference

Minimalista és szubjektív beszámoló a Belfastban megrendezett 15. IPrC-ről

Hatalmas létszámú (1800 név saccra a konferenciakiadványban) és hosszúságú (nettó 5 nap, reggel 8.30-tól este 18.45-ig tartó szekciókkal) konferencia volt az idei IPrC, ennek minden előnyével és hátrányával.

A plenáris előadók többsége nagyon jó választásnak bizonyult. Nekem természetesen Deborah Cameron puszta látványa is nagy élmény volt, de az előadása („The taming of the shrill: gender, power and policitical speech”) is éppen olyan élvezetes volt, mint amilyenek az írásai. Konklúziója szerint – ezt írja-mondja már hosszú évek óta – a nők beszéde nem tér el jobban a férfiakétól, mint a nők (vagy a férfiak) egyes képviselőinek a beszéde egymástól, de mégis igen különbözőnek érzékelik az emberek. A percepció szerint a nők akkor is (nagyon) másként beszélnek (most a pragmatikai szempontokra gondoljunk főleg, Cameron ezekre fókuszált), mint a férfiak, ha ezt nyelvészeti elemzésekkel cáfolják. Nincs férfi nyelv, se női nyelv mint olyan, de él és virul mint konstruktum.

Egyébként kevés volt a kimondottan gender szempontú pragmatikai elemzés, én kettő ilyet találtam, abból is az egyik előadás elmaradt.

Sajátos vonzalmam okán több történeti pragmatikai előadásra számítottam, összesen 5 volt (2 szekcióba osztva) az egész rendezvényen.

Kritikák: sajnos egymásra szervezték a hasonló vagy azonos tematikus blokkok egy részét (így a három előadásos, diskurzusjelölőkről szóló történeti pragmatikai blokkot a nem történeti diskurzusjelölős panellel); a nagyobb érdeklődést vonzó témák (diskurzusjelölők, beszédforduló-indítás, fillerek és funkciók) kis terembe kerültek, többször is megesett, hogy sokadmagammal egyszerűen nem fértem be a vágyott előadásra. Majd írok a szerzőnek és elkérem az anyagát.

Mindettől függetlenül hatalmas élmény volt (a Titanic Belfastban tartani a konferenciavacsorát remek ötlet volt), az írek pedig végtelenül kedves, közvetlen és praktikus vendéglátóknak bizonyultak. Az ír városokról és tájról — nem meglepő módon — csak ódákat tudok zengeni…

Ui: Micsoda véletlen egybeesés, de a legutóbbi TNTeF-szám címlapján is a város egyik emblémájaként funkcionáló Beacon of Hope szobor szerepelt, íme: