Dér Csilla Ilona

Honti László 2012. Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről. Tények és vágyak. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 282 lap.

A magyar szakos hallgatók visszatérő kérdése szokott lenni a bevezető nyelvészeti órákon, de legkésőbb a nyelvtörténeti kurzusokon, hogy laikusokkal miként értessék meg a nyelvrokonság-kutatás módszertanát, közelebbről: hogyan érveljenek meggyőzően a magyar nyelv uráli nyelvrokonsága mellett a kétkedőkkel vagy kritizálókkal szemben. A kérdésre nincs hatásos rövid válasz, de szerencsére kitűnő könyvekhöz fordulhatunk segítségért.

Ezek a munkák jellemzően kettős célt valósítanak meg: tudományos tényeket és érveket mutatnak be az uráli nyelvrokonság oldalán és cáfolják a dilettáns, délibábos elképzeléseket.

Az utóbbi témával, ti. a dilettáns nézetekkel és az azok mögött rejlő gondolatokkal való foglalkozás a tudományos berkekben nem újkeletű. Most az elmúlt 15 évben megjelent műveket számlálom elő, közülük is kiemelve a legfrissebbet, Honti László fent említett 2012-es könyvét.

Időrendben az első témába vágó kötet Rédei Károly „Őstörténetünk kérdései – a nyelvészeti dilettantizmus kritikája” című könyve (Budapest: Balassi Kiadó, 1998, 2., bővített kiadás: 2003). Ezt követte ugyancsak 2003-ban Hegedűs József „Hiedelem és valóság. Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról” (Budapest: Akadémiai Kiadó).

2010-ben Honti László főszerkesztésében, Csúcs Sándor és Keresztes László szerkesztésében látott napvilágot „A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság” (Budapest: Tinta Könyvkiadó) című munka. A főszerkesztői bevezetőben olvashatjuk, hogy a nagyobb könyvesboltok nyelvészeti könyveket tartalmazó polcain sokszor találhatók meg a délibábos elképzeléseket propagáló kiadványok – hozzátehetjük, hogy még a hazai könyvtárak polcain sem ritka ez a jelenség. Ami tragikus. Ez ellen egyedül úgy lehet védekezni, hogy a tudomány képviselői újra és újra elmondják, amit voltaképpen már sokszor leírtak-kimondtak: az uráli nyelvrokonság tudományos tény, módszertanát a nyelvek (és nem népek!) közti rokonságot kutatók ugyanúgy alkalmazzák – tehát aki az uráli nyelvrokonságot tagadja, az az indoeurópai, altaji stb. nyelvcsaládok létjogosultságát is.

A szerkesztő hangsúlyozza, hogy ez a könyv kimondottan a nyelvtudományban nem/alig jártasak számára kínál fogódzókat ahhoz, hogy megértsék, a nyelvészek miként döntik el két vagy több nyelv rokonságát. Különösen ajánlom Honti „A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban” c. írását (pp. 13–29, a 2012-es kötetben is olvasható), amely rövid tudománytörténeti bevezető után közérthetően és példákkal fűszerezve részletezi a nyelvrokonság együttes kritériumait (alapszókincsbeli, nyelvtani egyezések, szabályos hangmegfelelések).

Rátérve a legfrissebb műre: az „Anyanyelvünk atyafiságáról…” monografikusan dolgozza fel a magyar nyelv rokonságával kapcsolatos áltudományos elméleteket. A 2010-es szerkesztett kötethez képest Honti a közbenső két évben megjelent dilettáns írásokra és a korábbi kötettel kapcsolatos véleményekre is reflektál. Hangsúlyozza, hogy nem vitázni kíván a délibábos elképzelésekkel, mivel a tudományos érvelés és nem tudományos képzelgés aligha találkozna értelmes párbeszéd formájában (ez az evolúcióelmélet és az intelligens tervezettség/kreácionizmus esetében is így van). Ráadásul egy ilyen vita azt a benyomást keltené, mintha az áltudományos nézetek a tudományosakkal egy szinten lévő, tehát ugyancsak tudományos alternatív elméletek lennének (az „elmélet” fogalmának jelentéseire most nem térek ki, de rendszerint egészen mást jelent a tudományos berkekben és a laikus értelmezésben – utóbbiban minden elmélet, amit valaki valamiről bármilyen formában kigondolt). Mi a megoldás a téveszmék felszámolására akkor? A tudományos ismeretterjesztés.

Számomra a hosszú 5. fejezet kínálja a legtöbb izgalmat, melyben nemcsak kiváló tudománypolitikai és -történeti fejtegetések olvashatók, de a gyökészetről is részletes képet kapunk, körbejárva a gyök fogalmának alakulását, illetve félreértelmezéseit a magyar nyelvtudományban . Honti ezenkívül az uráli (finnugor) nyelvtudomány egyes részterületein dolgozó, nyelvészetileg képzettek téveszméire is kitér (a tudományos képzettséggel és munkássággal bírók délibábos gondolatai – bármilyen zavarba ejtők is – nem ritkák a tudomány egyéb területein sem). Ilyen például az az elképzelés, hogy finnugor nyelvű népek lakták volna régesrégen Európa egész északi vidékét – az ehhez társuló egyéb elgondolások közös jellemzője is Honti szerint az, hogy keverik a nép és a nyelv fogalmát. Egy másik ilyen elgondolás szerint nem létezett uráli (finnugor) alapnyelv, csak valamiféle lingua franca, melyet nem definiálnak, de a meglévő lingua franca definíciók egyikébe sem illeszkedik. Az uráli alapnyelv mibenlétéről és félreértelmezéseiről további hosszú oldalak szólnak, amelyek a nem uralisztikával foglalkozó nyelvészek számára is számos érdekességet tartogatnak.