Dér Csilla Ilona

Puskás Andrea 2014. Female identity in feminist adaptations of Shakespeare. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 134 l.

A komáromi Selye János Egyetemen tanító szerző könyvét már a címe miatt is nagy érdeklődéssel vettem kézbe, de ez csak fokozódott a köny tartalomjegyzékét áttekintve. Az elemző részek előtt ugyanis a feminizmus irányzatairól és az identitás feminista értelmezéseiről is szól egy-egy fejezet, amelyet egy, a Shakespeare-műveket elemző feminista megközelítésekről szóló rész követ.

Az „Ijesztő feminizmus” (Frightening Feminism) részben rövid, de mégis érzékletes képet kapunk a feminizmus történetéről (az 1-3. hullámról és a jelenkori feminizmus lehetséges értelmezéseiről), illetve az olvasó nemének relevanciájáról az értelmezésekben, s ezen belül a feminista olvasásról.

Bár néhány dologban nem értettem egyet a szerzőnek a feminizmusra vonatkozó megállapításait olvasva (például hogy az első két hullám egyik hibája /”failure”/ az volt, hogy a nők megkapván az egyenlő munkalehetőségeket, törődhettek a rajtuk ragadt háztartással és gyerekneveléssel – nem igazán a feminizmus hibája, ha az élet minden területén nem sikerült még az igazságos munkamegosztást elérni, ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az antirasszizmus hibája az, hogy sok a rasszista gondolat még a közbeszédben; vagyis a női egyenlőtlenség jelenlegi megnyilvánulásaiért aligha az ez ellen küzdő mozgalom okolható), annál jobban bólogattam a Faludi híres Backlash-könyvéről szóló részeknél.

Puskás 8 különböző megközelítést vizsgál (történeti megközelítés, a női szubkultúrák – azaz a nőnek levés és a kisebbrendűségi érzés összefüggései, az identitás mint szociális konstruktum, a kollektív identitás, a testről való gondolkodás és a biológiai determinizmus, a szex/gender rendszer és az identitás, a nyelven keresztül megalkotott identitás, s végezetül az irodalmi szövegekben jelentkező női identitás), amelyek a maguk módján tisztázni igyekeznek, miben is áll a női identitás, s hogy ennek formálásában mennyi a szerepe a művészi, irodalmi alkotásoknak (mind negatív, mind pozitív értelemben).

Ezek a bevezető, elméleti fejezetek nagyon jók, így a könyv remekül használható olyan genderkurzusokon is, ahol általános, reflektált képet akarunk adni ezekről a témákról, de nincs idő elmerülni a részletekben.

A Shakespeare-művek feminista értékelései közül az egyik leghatásosabb kétségkívül Dusinberre-é (1994), aki egyenesen azt állítja, hogy Shakespeare feminista volt (p. 65). Puskás éles szemű kritikai megjegyzései jól árnyalják ezt, illetve az I. Erzsébet-korabeli, „feministabarát” képet (a nők elválhattak – de csak a nagyon gazdagok), a nők valóban hallatták a hangjukat a drámákban, de a boldogságig való eljutásuk már igencsak kérdéses volt (gondoljunk Opheliára).

A feminista Shakespeare-megközelítések kétféle jelenséget takarnak, mint a szerző írja (p. 71-től), egyfelől a feminista értelmezésben játszott Shakespeare-darabokat, másfelől a Shakespeare-karakterek és -cselekmény alapján íródott új, feminista szempontú darabokat.

Puskás három, alapos elemzésében eredeti Shakespeare-műveket és azokat elsősorban feminista szempontból továbbértelmező (ill. a férfi szereplőket akár mellőző) darabokat vet össze, így a Hamletet Lavery Opheliá-jával, az Othellót Vogel Desdemonájával, végezetül pedig a Lear királyt a Feinstein és szerzőtársai létrehozta Lear lányai-val. Lényegi meglátása szerint a nők (mint olyanok) ezekben az újraértelmezésekben nem homogén, hanem összetett csoportként tűnnek fel, eltérő vágyakkal, motivációkkal, érdekekkel.